HISTÓRIA - VI. Mit tehetnék, érted?

Mit tehetnék, Érted?

Az elébb bemutatott tájak, települések, és Emberek büszkesége és fájdalma mindig, mindenhol ugyanaz. Magyarok Ők, csak éppen odaátról, messze a Hazától és talán túl közel hozzá. A vasfüggönyt darabokra szedték, eltűntették, persze csak fizikai értelemben. Már az sem kérdés, kinek volt sürgősebb – az osztrákoknak, vagy nekünk. De a gondok új gondokat szültek az EU-hoz való csatlakozással. Ez a szokás szerint elfogadandó megoldások, diktátumok sorának újabb darabja oly erővel és tömeggel nehezedik magyarságunkra, mint egykor a szovjet elnyomás, vagy előtte Trianon.

        Amikor először vehettem kezembe Karaul táltos fiától, Kamgától apja örökét, mely a „Megjósolt történelmünk, melyet Árpád Urunknak mondott el főtáltosa” címet viseli, előbb férfiként, tanítóként, majd magyarként is különös próba elé állítottam magam. Vajon felnőtt fejjel képes lehetek-e minden ezidáig velem történt dolgot éppen megfordítva, az eddigi vélt igazságokkal szembe fordulva szemlélni a valódi igazság szemüvegén át? És képes lehetek-e szakítani a korábbi megszokásokkal, szakítani a megbántottság, a sértettség érzésével, elfelejteni a sajnálatot és az irigységet csak azért, hogy őszinte szeretettel fordulhassak az őrvidéki székelyek utódai felé? A könyv megtanított tisztelni az őseimet. Tekintetemet az addig divatos nyugat felől kelet felé fordította, a tatár és török népekkel vívott háborúkat e népek oldalán megharcolt küzdelmekké változtatta… Aztán átértékeltem a forradalmakat és a technika forradalmát úgy, hogy közben a magyarság iránti büszkeségem növekedett. Szinte mindent az Álmok álmodóinak – a világraszóló magyaroknak köszönhetünk! Végül megértettem a monarchia, a két világégés és Trianon okait, okozatait; ma pedig már egészen mást gondolok e tiszteletre méltó magyar közösségről. Mind, akik büszkék a Tiszteletbeli Székely címre – Makovecz Imre, Papp Lajos és társaik – talán ugyanezt érezhetik. A fájdalmak és a büszkeség belülről épít és mar immár, és a célom, hogy közösségükhöz tartozva, közösségünkbe hívjam a kétkedőt, a ma még elutasító konok anyaországbélit…

        Ha azt gondolja a nyájas olvasó, hogy biztos lehetek a szeretetükben – téved! Úgy vagyok, mint az egyszeri ember, aki először menvén a könyvtárba, csuda okosnak gondolta magát. Aztán, hogy másodszor, harmadszor lépte át a tudás birodalmát, megszeppent, ötödszörre pedig már biztosan tudta, hogy ő a legolvasatlanabb pára kerek e Földön. Lépteim ma is a gyanakvók földjén surrannak odaát, s tiszteletben tartom titkaikat és tudásukat, amit féltve őriznek, s csak félve adnak át…

Naivan azt képzeltem, képes lehetek egyszerre kapukat nyitogatni az Őrvidéken úgy, hogy közben haragvókat szelídítek – tanítok a határ túloldaláról ideátra. Hja, a tapasztalat minden elméletnél nagyobb úr! Az álmaikat követelő magyar tanítványok szemében csaló lettem az elmaradt aranyeső okán, az őrvidékiek meg a lelkiismeretemben kotorásztak, ha olykor magam mentem sokan mások helyett a várakozók körébe.

Az anyaország lakója elégedetlen. Leginkább mindennel. Önmagát tökéletesnek látva elvakult, ki a tökéletlenségéért másokban keresi a hibást. Kapni, gyarapodni készül, de megbántódik, ha lustának bélyegzik. Hitét nem tartja gondozásra érdemesnek, a kommunizmus tradíciói legyőzték a keresztény múltat. Öngondoskodó képessége minimális, alig akad immár valódi álomálmodó, vállalkozó, teremtő féle közöttük. Büszkeséggel tölt el, hogy mégis bemutathatok néhányat közülük e könyv távolabbi lapjain. Ők már átlátnak a vasfüggönyön túlra!

Az Őrvidék lakója pedig olyan, mint Müller Péter csodálatos Indián meséjében a vadlovak. Akikkel nem lehet barátságot kötni… A nagyszerű írás egészének közlésével az őrvidékiek iránt érdeklődő anyaországbéli magyar emberek kíváncsiságát kívánom felkelteni. Mert a XXI. század halálát a kommunikáció gondjai jelentik. Helyzetünkben jó volna összehozni magyart a magyarral. Előítéletek, láncok, ráncok és düh nélkül.

t

Müller Péter: Boldog lelkek tánca (indián mese)

„ Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam észak-Amerikai prériindiánoktól.

A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni.

Nem akarnak.

Nagyon nem akarnak. A végső lázadásig nem akarnak. Rettegnek tőle. Menekülnek előle. Meg kell tanítani őket – így mondják – a „jót akarni.”

Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukét – azt mondják, hogy nem „betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az igazi, boldog létállapotuk.

Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.

A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van. Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar „erőből” képzett „erély” jobb szó) A másik a Gyengédség.  Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.

Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. „Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy hóóóó….hóóóóóó…..hóóóó… A gondolat a lényeg, nem a szó.

„Hó…hóóóóó….hóóó…”ez lefordíthatatlan. De a ló érti.

Amikor lassan megnyugszik a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarit az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e, vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza. Ez a szeretet az Erély nyelvén, „Te döntesz, nem én!” –üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked.

Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze.

A ló ezt érti. Mi nem.  Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megenged. Elomló. És gyenge. Tévedés!  Ez csak az egyik oldala.

A másik – amit nem ismerünk –az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen, és nagyon kemény lehet. Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van.  Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig.

Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait –vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. „Nem bánthatsz, mert szeretlek!” –üzeni ilyenkor az emberi tenyér.

Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik.

Végül elfoglalja helyét a ló hátán.

Ekkor már uralja a lovat, aki ezen túl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”

Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.

Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rossz kedvű lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad.Önfejű és fékezhetetlen. Az történik amit ő akar, visszaél a jósággal. Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a gyengédség akár a szigor ereje, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak „érzi”, tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok. Azt is tudják, pl. ha a harcos így megszelídítette, ezen túl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.

Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki teljesen. Figyelek rá, és én is épp úgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet.

A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek. Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ez alatt a fogalom alatt, önmagunkat megszeretni – vagy ami ugyanaz: mit értek az alatt, hogy öntudatos ember. Ritka manapság. Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él. És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága – mert ura a saját lelkének. Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet.

Láttam ilyen embert- csodálatos! Két dolog sugárzik belőle: az egyik az Erő. A másik: a derű. A kettő összefügg. „

t

A történet magyarázata helyett, kérem, engedjenek meg még egy idézetet. Szilágyi Domokos egykori párja, Hervay Gizella: Levél helyett című verse.

„Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.”

A Kalendárium lapjain bemutatok néhány általam megszeretett Embert, akik ott élnek, fizikailag és állampolgárság tekintetében osztrákként Ausztriában, Burgenlandban; de szívükben, szellemükben, lelkükben és olykor hitükben is Magyarként az Őrvidéken.

Velük párban, olykor ismerős ismeretlenként, és olykor ismeretlen ismerősként vállalják fel nyitottságukat az anyaország felelős patriótái, akik küldetésük tudatában teremtenek értéket, emberit, tisztát.

Példáik, szeretetük, barátságuk nekem végtelen örömet okozott, okoz és reményeim szerint segít legyőzni a lehetetlent. Sikerünk – mert ez élteti az éppen megszülető közösségünket – talán segítség lehet a sokféle válságban szenvedő magyar embernek. Lesz akinek élményeket, érzéseket, lesz akinek szeretetet hoz az Őrvidék megismerése és elfogadása. Lesz akinek megélhetést – hiszen minden jel szerint újra nagy szükségünk van egymásra – Ausztria és Magyarország történelme és sorsa annyi lehetőséget rejt még. Az Őrvidék sokunkat hazavár, a Kárpát Haza területéhez immár nem kell útlevél, olykor a testbeszéd, gesztusaink még a nyelvi nehézségeket is képes legyőzni! Megtanulhatunk mosolyogni, örülni, ölelni és szeretni, feltételek és előítéletek nélkül.

Kalendárium jövőre is lesz, hiszen elkél a jövőnek magot vető Ember polcán, hogy bemutassa majd az Őrvidék további magyarok lakta területeit. És akkor talán újra teljes színében pompázhat az aranymadár…