HISTÓRIA - I.Úton odafelé

Úton odafelé…

Utazni sokfelé, sokféle módon lehet, gyalogosan, lóháton, kerékpáron, vagy ahogy manapság mindenki teszi – gépkocsival; akadnak, akik autóbuszra ülnek, néhol vonattal suhannak, repülőgépen szállnak alá.

Ahová én invitálom a nyájas olvasót, oda nem vezet székely-kapuval határolt út. Távolsága maga az elérhetetlen, mégsem kell órákon, olykor napokon át zötykölődni. Igazándiból a hely, ahová meghívóm szól, nem is létezik… Már vagy kilenc évtized óta! Az a nap, amely felkelt Magyarhon e szegletében, idegen országban bukott alá, lakói számára megváltozott a szavak jelentése, más az otthon, a haza; amint átlépik felénk a határt, benek jönnek, s ha hazatérnének, hát kinek visz az útjuk…

Emlékezetemben ott él az a réges-régi nap, amikor elindultam, hogy hajnali vasi ébredésem után, az estvén Székelyföldre érve kíváncsian megpillantsam első magyar testvéreimet. A várakozás olykor valódi földi csodává képes változtatni a mindennapos egyszerűséget. Fürkésző szemeim előtt kirajzolódtak a rám várakozó székelyek, kezükben kaláccsal és pálinkával, aztán előkerült egy zokogó hegedű, álomfellegek és örömkönnyek lakták be szememet – úgy éreztem, hazatalálván, otthon hajthatom párnára fejem.

Az elrontott játék meglelt darabjait szorongatva véltem felfedezni mindent, ami egész és érték, ami a múlt és konok vágyainkban a jövő:  „Magyarok lehetünk egyenként, de lehetnénk egyek, mind Magyarként!” (Nyerges Attila)

A Trianoni béke diktátum nyomán elveszejtett kincses országrészek legnyugatabbik fertálya az Őrvidék. Szívem szerint ide hívnék minden magyart csonka – Magyarországból csakúgy, mint a Felvidékről, Kárpát-aljáról, Délvidékről és Erdélyországból. Ide, e székely honba, az őrzők közé, akiknek őseire egykoron az egész keleti világ őrizetét bízták, a barbár, felélni, pusztítani kész nyugattal szemben, mely végül bűneinkért szörnyű elégtételt gyakorolt.

Ez a terület, az Őrvidék nincs már, csak az őrzők konok  szívében...  ők az átírt múlt előtti időkre emlékezők.

Hangzatos szavakban, szervezetek elnevezésében, múzeumok tárlóiban állnak már az újraálmodott magyar népcsoport relikviái, de az Őrvidék csak mélyen, a szívek csöndjében lakozik. A Haza, mely nem eladó, eladatott, helyében Burgenland, osztrák tartomány nevét hirdetik a térképek, táblák és utcanevek, lakói osztrákok, a törvények tisztességes kiszolgálói, féltenivalóik, értékeik őrzői, akik nyelvükben, szívükben viselik hagyományaikat, emlékeiket, álmaikat. Ahol a tudás és titkok ismerete nélkül könnyelmű turistává silányul a néhai honfitárs…

        Ez az írás, könyv, kalendárium nem kíván törvénytelenül és meggondolatlan önzéssel felülkerekedni az Eu történelmén… de aki nem csak tud, de szeret is teát készíteni, megért majd engem.  Mert más egy filtert a bögrébe ejteni, forró vízzel önteni és más pirkadatkor  az erdélyi Farkaslaka nyergében illatozó füveket gyűjtögetni, cirógató napon szárítani, majd kannába morzsolni, s úgy teát főzni. Más, mert közben előbukkannak az emberöltővel előbbi regulák, mesék és dalok, szeretetért áhítozó apró árnyak, nagyapók és öreg bakák, valahonnan, valahová – most hát, kicsit legyen úgy, mint régen volt !

t

        „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség.” Nyelvünk, szavaink elkísérnek utazásaink során, szavaink mindig akkor és ott állanak mellénk, amikor a leginkább támaszra van szükségünk. Ha útnak eredünk, így lesz ez a legutolsó magyarországi kistelepülés, Bucsu nevével is. Első nekibuzdulásra azt gondolhatnánk, hogy a település nevéből elkoptak az ékezetek, így, mielőtt búcsút intünk Magyarországnak, a búcsú szó jelentése helyett a valódi településnév magyarázatával kell szolgálnom. 

A búcsú eredeti neve "elengedés" (latinul: indulgentia) volt. Ez a szavunk fejezte ki, hogy Isten az egyház által elengedi az ideigtartó büntetést. A magyar "búcsú" kifejezés arra utal, hogy az ember búcsút vesz a reá váró büntetéstől,  Jézusnak az egyház révén közvetített kegyelme által, s miután maga is elengedte haragját mások iránt, méltósággal készülhet az üdvösségre…

        Bucsu, az Arany-patak mentén fekvő apró település azonban nem a "búcsú" kifejezésből nyerte nevét. Első okleveles említése már 1236-ból való. Akkor még Bulcsunak hívták, utalva ezzel Árpád nagyfejedelem után a legnagyobb hadvezérünkre.

A legendák szerint itt volt fellelhető Bulcsu nyári szállásának központja. Bulcsu annak a hét hadvezérnek volt az egyike, akik hadat viseltek Hispánia ellen.

A 945-ös háborút sikerrel zárta, 955-ben Augsburgnál hősies küzdelemben veszítette életét. Ezzel a horkák uralmának vége szakadt, az Árpádok magukhoz csatolták a törzset. Bulcsu Vezér egykori nyári szállásának központja továbbra is őrzi őseink emlékét. A település nevét csak 1495-ben változtatták Bulcsuról Bucsura.

        Ha tehát szeretnénk belépni az Őrvidék területére, előbb által kell hajtanunk a néhai osztrák – magyar határon, a bucsui határátkelő szégyenletesen lakatlan magyar és az osztrák rendőrség által példás rendben lakott kapuján.

Sajnos, ez az áthaladás valaha nem volt ilyen kedélyes. Emlékezetünkben élénken él még az az idő, amikor a vasfüggöny minden átkát viselve szoronganunk kellett a határőrizet szigorától, a vám-vizsgálatok kutakodásaitól. Személyes sérelemként éltük meg, amit elszenvedtünk!

Hiszen, ha tudtuk volna, hogy a határainkon túl rekedt magyarokra mindig ugyanez várt! Mi háromévente, ők naponta gyürködték a bankót a fuszekliba, és izgultak, izgultunk rendre, míg végre a finánc keze a távol irányába mutatott.

t

Ma már csak onnan tudhatja a kedves olvasó, hogy Ausztriába érkezik, hogy szempillantás alatt megjavulnak öreg autóinkban a futómű alkatrészei… Ausztria országútjai jól járhatóak… Engedik, hogy néhai beidegződéseinknek megfelelően gyönyörködjünk a tájban. Az Őrvidék egyik legfontosabb kapuján átlépve elénk tárulnak a közeli lankák, tiszta időben pedig a távoli, olykor hófödte hegyek.

Itt Alpokalján, a vasi tájakhoz hasonlóan békés, olykor szeszélyes az időjárás, a fellegek bő záporokkal öntöznek, a Nap szikrázó fénye átforrósítja a domboldalakat, ahol a környékre oly jellemző derék földmíves munka folyt és folyik. Éléskamra e vidék, egykor az itt élőknek biztos munkát, kenyeret adó…az őslakos székelyek tudása nem csak a hely földjeit magasztalta, de számtalan emlék bizonyítja, hogy béresként Nyőgérig, Csornáig és a Ság hegyig is eljártak dolgozni a helyi népek…

        A határ túloldalán az első település Schachendorf, Csajta. A történetíró Vályi András szerint: „Csajta. Sakkendorf. Horvát, és német falu Vas Vármegyében, földes Ura Gróf Battyáni Uraság, lakosai katolikusok, fekszik Szombathelytöl két, és egy 1/4. mértföldnyire, Rohontztól 3/4. órányira, mellynek filiája, terméseire nézre lásd Bozókot, mellyhez hasonlít, jó tulajdonságaikoz képest, első Osztálybéli.”

         A régészeti leletek, az előkerült emlékek tanúsága szerint Csajta község terültét már a kelták és a rómaiak idejében is lakták. Első írásos említése 1374-béli. Vámszedőhelyként részben Rohonc várához tartozott. 1428-ban 15 jobbágy portával adózott. A középkorban két falu állt a helyén Csajta és Kiscsajta. 1532-ben mindkettő elpusztult a törökökkel vívott háborúkban. Ezt követően telepítették be a horvátokat, akik ma is a lakosság többségét alkotják. A falu a 17. századtól a Batthyány család birtoka volt. 1910-ben 1810 lakosa volt, ebből 1510 horvát, 219 magyar, 77 német. 2001-ben 812 lakosából 37 volt magyar, 158 német, 3 cigány, 1 szlovén, 590 horvát és 23 egyéb nemzetiségű.

        Az elmúlt század végi ostoba vasfüggöny felszámolása után e falun keresztül haladva indultunk útnak néhányan a Felsőőri járásba, legtöbben pedig Oberwartba, shoppingolni. Bizony, az a kutyakomédia nem egykönnyen feledhető! Magyarjaink szabad kezet kaptak, hogy valutakereteik terhére hazalódítsanak valamit az áhított nyugatból, s ez a Gorenje-shopping hetekre kígyózó sorokkal töltötte meg a Bucsu-Schachendorfi átkelőt. Német nyelven mit sem értve sziporkázott a sok dankesőn, meg bitesőn, elköszönve pedig nem egyszer a vödörszén kifejezést küldtük az „osztrák sógorok” felé! Jó volna megérni, hogy ezekből a fertőzésekből egyszer kigyógyulhatunk.

t

( Nehéz elképzelni, amint magyarként a Vörös téren, valaki elkiáltja magát: Nu pagagyi! Csak mert a No megállj csak nyuszin nevelkedtünk! Hát valahogy így sántít a nix, a kukken, meg a csüssz erőlködése! )

Erdélyben járva, soha nem jutott eszünkbe, hogy román nyelvet törve kutassunk csendes szállás, jó borvíz, vagy éppen templom után… A bocskoros román meggondolatlan kifejezése éppoly megalázó és sértő, mint az osztrák sógor emlegetése. Leginkább akkor, ha sem sógorság, sem komaság nem fűz össze az éppen nem osztrák testvéreinkkel!

A határon túl élő magyar testvér osztrák állampolgár – és ezen nem változtathat a magyar kormány kettős állampolgárságra vonatkozó elképzelése. Azzal ugyanis elveszne több évtized munkája, biztonsága!

Így van az, hogy a kilencven év nélkülözése, az irigység és megvetés átélése változatlan maradt, a vasfüggöny él, ókor a fejekben, de sajnos többnyire a szívekben is! Ki hazátlan székely határőr, ki pedig hiú kivagyiságban szenvedő büszke shoppingoló, csak éppen nem két honfitárs, magyar, itt az Őrvidéken!

        Szívesen emlékezem arra a napra, amikor először léptem az Őrvidék földjére! Emlékezem az engem szép magyar szóval fogadó lelkészre, aki azt kérdezte tőlem udvariasam: „Aztán, hol vót maga kilencven évig?” Én akkor töltöttem be a negyvenötödik évemet, mégis megmozdult bennem valami, amiért azóta sem nyugodhatok! Azóta egyetlen feladatom, amit mindenáron teljesítenem kell: Éltetni és élni hagyni az Őrvidéket!

         1971-ben Csajtához csatolták Incédet, mai nevén Dürnbach községet. Utazásaink éveken át, szelíden kanyargó lankáin keresztül vezettek, de mára elkerüli az utóbb épült 63-as út.   A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt római katolikus plébániatemploma 1781 és 1783 között épült az 1780-ban lebontott középkori Szent Péter és Pál templom helyén. Főoltárképét 1794-ben Dorfmeister István festette. A templom a felső-őrvidéki horvátok egyik legfőbb zarándokhelye.

        A B63-as út megépítése óta még nagyobb csend ül Csajtán és Incéden. A néhai Jenny’s Cafe-t átkeresztelték, s az egykoron sok honfitársunknak új autót álmodó Toyota kereskedés is csak szunnyadozik.

        A néhai Nagyszentmihályra – ma Großpetersdorfra – vezető út előkészülete bizony tovább tartott, mint maga a megépítése. Az út fala azóta is folyamatosan ledől, mintha talán az építő asszonyát kellett volna beléépíteni. Az építtető szándéka, hogy a táj sértetlen arcát mutassa a messziről érkezőnek, ugyanakkor visszakapcsolja a felsőőri járást az egykori vérkeringésbe, úgy tűnik, nem csak a kicsiny falvak tiltakozását váltotta ki. Kőműves Kelemen tudománya helyett hatalmas kövekkel, rengeteg munkával épült és épül folyamatosan az út, mely bár a természet tiltakozik, ma már nélkülözhetetlen az árufuvarozás, a személyforgalom okán.

Ez az út hozza közelebb Rohoncot, ez vezet, megkerülve a számolatlan hajtűkanyarral megáldott erdei ösvényeket, a legendás Szabar, - a Szabar nevű patak mentén -, Polányfalva, - egykor Domboru - Mérem, - a Tanka patak partján állva -,  Dornó vonalon át az őrzők honába. E települések a mai térképeken Rechnitz, Zuberbach, Podler, Miedlingsdorf, Dornau néven láthatóak, lakói évszázadok óta betelepített horvátok.

        Nagyszentmihály  mezőváros – ma Großpetersdorf - területét állítólag már a kőkorszakban is ismerték, lakóinak tehetségét bizonyítja az 1923-ban itt megtalált kőbalta maradványa. A római kor emlékét idézi a vasútállomásától 5 km-re feltárt halomsírok sora. A mai település alapítása 1200 körül történt, ekkor épülhetett első temploma is, melyet Szent Mihály főangyal tiszteletére szenteltek.

A XIII. Leó pápa által följegyzett imádság sorai zengenek bennem a templomépítés emlékezete kapcsán:

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.

"Villa Sancti Michaelis" néven IV. László király adománylevelében említik először 1273-ban. A környék a Ják nemzetség birtoka volt. A Ják nemzetség eredetéről kevés adat áll az utókor rendelkezésre. A kutatások szerint a Csákokkal állhattak rokonságban, illetve valószínűleg abból a nemzetségből szakadhattak ki. Ezt látszik igazolni, hogy a nemzetséget a történelem során több változatban (Ghak, Tyak, Chak stb.) is említik. A Csák nemzetségről azt feltételezik, hogy az Árpád utáni legmagasabb rangú vezértől, Szabolcstól származik.

Albert osztrák herceg 1291-ben foglalta el a Németújváriaktól. Ekkor szerepelt először németül oklevélben "Pertlsdorf" néven és ez él tovább megváltozott formában a település mai német nevében. Így változott az egykor dicsőséges Mihály – Péterré, bár "Zenthmyhal" alakban említik az írástudók, még 1475-ben is.

1532-ben  szinte teljes egészében elpusztult a török harcok idején. Az 1539-es urbáriumban, - "Pettersdorf" néven - noha vásárokat ekkor már régóta tartottak a településen, még nem mezővárosként említik. A történészek azt feltételezik, hogy már a XV. században kapott vásártartási jogot, bár ezt az írott források szerint csak 1565-ben kaphatta II. Miksától. Lakosságát ebben az időben pestis is tizedelte.

A XVIII. század eleje a kuruc hadak megjelenésével újabb megpróbáltatásokat hozott. A lakosságra egyre nagyobb nyomást jelentettek a megnövekedett robotterhek. Ez 1764-1765-ben az egész vármegyében nyugtalansághoz vezetett. Az itt élő jobbágyok megtagadták a robotterhek további teljesítését.

Megoldást jelentett Mária Terézia 1771-es urbáriuma, lényegesen könnyítve a földesuraknak nyújtandó szolgáltatásokon. A végső megoldást azonban csak az 1848-ban elrendelt jobbágyfelszabadítás eredményezte.

Az 1782 és 1785 között II. József által készíttetett első kataszteri felmérés dokumentumában a település "Markt Gros Petersdorf", illetve "Német Sz. Mihaly" néven is szerepel. 1846-ban a településen hatalmas tűzvész volt, az 1200 körül épült egykori templom elpusztult. A ma is álló Isten háza 1850-ben épült, a régi helyén, szintén Szent Mihály tiszteletére szentelve. Nagyszentmihály fejlődését jelzi, hogy 1850 és 1854 között járási székhelyként már 50 település tartozott hozzá.

Vas vármegye monográfiája szerint

"Nagy-Német-Szt.-Mihály egyike a vármegye legnagyobb községeinek, 327 házzal és 2190 németajkú lakossal. Vallásuk r. kath., ág. ev. és ev. ref. A szombathely-pinkafői vasútnak egyik legélénkebb forgalmú állomása. Postája és távírója helyben van. A körjegyzőség és körorvos székhelye. Itt ömlik a Rumpód patak a Tankába.

A község lakosai gerencsér-munkáikról ismeretesek és kiterjedt kereskedelmet folytatnak. Vásárjogot már 1565-ben nyertek II. Miksától; a vonatkozó okmány a község birtokában van.

Lakosai magyar olvasó-kört tartanak fenn. Van takarékpénztára, önsegélyző-egylete, kaszinója és dalárdája. Plébániája 1565-ben már virágzott; mostani templomai e században épültek. A község csinos és tiszta; szép nagy főtere van, több csinos emeletes épülettel."

1910-ben 3531 lakosából 2993 német, 303 horvát, 213 magyar, 6 szlovák, 16 egyéb nemzetiségű volt. Mára mindösszesen alig több, mint hetven magyar ajkú lakója van…

A trianoni békeszerződésig Vas vármegye Felsőőri járásához tartozott. 1921-ben  vált Ausztria Burgenland nevű tartományának részévé. 1945 márciusában orosz csapatok foglalták el a települést. A megszállásnak 1955-ben az osztrák államszerződés aláírása vetett véget.

Ezt követően Nagyszentmihály - Großpetersdorf gyorsan fejlődött. Az ipar telepítése és az építkezések megváltoztatták az egykori mezőváros arculatát. Csak büszke templomtornya emlékezteti a messziről érkezőt a régi időkre… mert nincs már magyar olvasó-kör, takarékpénztár, magyar önsegélyző-egylet, kaszinó és persze magyar dalárda sem.

        Ha az idelátogató turistaként érkezik, ma több neves áruházlánc üzletét meglátogathatja. Egykori míves főterén parfüméria, virágbolt és bank épülete áll, már jelentéktelen a rendszerváltó magyar határnyitáskor még fontos műszaki üzletek sora, és csak hűlt helyét találjuk a réges-régi hangszerboltnak is, ahol Ottmar Bogarttól vásároltunk egykor pengetőt.

Magyar szó alig hallatszik, nem érti senki, ha magyarul mondjuk el Szent Mihály imáját…