HISTÓRIA - IV. A legmagyarabb falu

A legmagyarabb falu

Amikor útinaplóm írásába fogtam, hogy olvasóimat az Őrvidéken, a Pinka menti őrzők közé hívjam, nem gondoltam, hogy ennyi jóakarattal és szeretettel találkozom majd a munka során. A helyi Őrség – ahogy maguk környezetét nevezik – in der Wart -, olyan világ, amiért az anyaország-béli ember máskor ezer kilométereket utazik, talán hogy később téli estéken, barátokkal összébb bújva vetítettképes élménybeszámolókkal elevenítsék fel a székelyek közt eltöltött napok, órák élményeit… Erdélyország csángói, székelyei messze vannak, egyre messzebb!

Az Őrvidéken élő emberek a legegyszerűbb és legértékesebb magyarok közül valók, akik tudnak és jól beszélnek magyarul, tudnak és jól énekelnek magyarul, örülnek, és szomorkodnak az anyanyelven, édesanyáik, nagyanyáik míves nyelvén. Székelyek ők is, - Ausztriában! Amikor a vasból idefelé ki-kiruccanó honfitársaink az Intersparban, a Hoferben, vagy a Kika bútoráruházban vásárolnak, talán nem is sejtik, hogy a legmagyarabb falu területén szenvednek a nyakatekert és olykor érthetetlen német mondataikkal. A shoppinghoz nem kell távolba látás! Minden a kezünk ügyében van, ugyan miért is emelnénk tekintetünket a Felsőőrt elkerülő országút fölé, a lankákkal határolt távolba, ahol békésen éli mindennapjait a legmagyarabb falu, Asóőr. Ott, a kerek erdővel borított dombok alján, mint intő nagyujj, őrzi egykori és mai lakóit a templomtorony…

        A legenda szerint Alsóőr Árpád-kori magyar határőr település, és amint a szomszédos Felsőőr és Őrisziget, nemesi község volt. Első lakói a honfoglalást követően a nyugati gyepű védelmére ide telepített csatlakozott törzsek, főként székelyek voltak. Az őrzők székely származására utal sok nyelvi sajátosság, valamint számos régi út, dűlőút, domb és nádas máig használatos neve.

A település első írásos emlékei az őrzők kiváltságainak megerősítésével kapcsolatosak. 1327-ben Károly Róbert király, az Újvár és Borostyánkő várak között tartózkodó királyi őröket (spiculatores nostri) az országos nemesek közé is sorozza és részükre külön „őrnagyságot” (az átiratban: eörnaghsag) szervez. Ahogy erről már Felsőőr esetében megemlékeztem!

        Később, ahogy a határőr települések védelmi jelentősége gyengült, szerepüket a várak vették át. Bár lakóinak nemesi kiváltságai továbbra is megmaradtak azok áttértek a földművelésre, állattartásra. 1427-ben "Ewr", 1441-ben "Alsowewr", 1481-ben "Ewr", 1482-ben "Also Ewr", 1496-ban "Also Ewr" néven szerepel a korabeli forrásokban. 1427-ben Németújvár, (Güssing) 1441-ben Kőszeg, (Güns), 1496-ban Vasvörösvár (Rotenturm) uradalmához tartozott.

        Alsóőr határőrközösségként sohasem vált jobbágyfaluvá. Az itt élőknek mindig saját földtulajdonuk volt, területén jellegzetes kisbirtokszerkezet alakult ki. Teljes önállóságot azonban sohasem élveztek, ezért már a középkorban egy-egy végvári földesúr védnöksége alá tartoztak, és csak a XV. században jött létre hivatalosan az alsóőri nemesi közbirtokosság, azaz gyakorlatilag a falu saját nemesi önkormányzata. A tradíciók máig vezetnek, a polgármester egyben a falu bírája is… Nemesi származása elvárt, tiszteletet ébreszt.

A falunak már 1368-ban volt temploma. 1529-ben és 1532-ben elpusztult a török háborúságok viharaiban, de mindig újjáépítették. 1580 körül lakossága a protestáns hitre tért át. Alsóőr temploma is a reformátusok kezére került, majd az atyafiak az ellenreformáció hatására visszatértek a katolikus hitre és ezután a környező településekkel ellentétben lakossága tiszta katolikussá vált.

Alsóõrnek 1697-ben – Kazó István fõesperes történetírása szerint, - kazettás mennyezetű fatemploma volt. Ez a templom a falu fõterén, a jelenlegi hősi-emlékmû helyén állt. 1797-ig a Felsõõri plébániához tartozott, önálló plébánia 1808-ban lett. Alexandriai Szent Katalin tiszteletére szentelt római katolikus temploma 1769-ben épült, 1833-ban bővítették, ekkor nyerte el mai formáját. Főoltárképének két oldalán Szent István és Szent Imre szobrai láthatók.

A mellékoltárra a restaurálás során került a csíksomlyói kegyszobor Babba Mária, (a "Napba öltözött Asszony") kicsinyített mása.

A mezõgazdaság mellett virágzott a kereskedelem és az ipar is. A XIX. században lakói még többféle kézműves és kereskedelmi tevékenységet folytattak. A ruhakészítõk például saját céhet hoztak létre, zászlójukat még ma is õrzik a templomban. A félreeső helységet elkerülte a városiasodás, az urbanizáció, megmaradt egyszerű falunak, ahol lassúbb ugyan a fejlődés üteme de tovább él a magyar szó. A századfordulón, de különösen az I. világháború után a fiatalok egy része a rossz gazdasági helyzet, és a megélhetési gondok okán kivándorolt Amerikába.

1921-ben, az akkor még színtiszta magyarsága ellenére a háborúban szintén vesztes Ausztriához csatolták. A község fejlődése csak a II. világháború után indult el. Új utcák épültek, renoválták a templomot és az iskolát, megépült a víz és csatornahálózat, bevezették az áramot, új községház, óvoda, tűzoltó szerház épült, szabályozták a Pinka folyót. A Fogyasztó piac – üzletek, bevásárló központok -,  és az Építőanyag piac telepítése megindította a község iparosítását, amely gazdasági, pénzügyi fellendülést hozott magával.

Alsóőrről szólva, a falu három nevezetes „szolgálójáról” kell beszélnünk. A falu krónikása, Dr. Seper Károly volt, aki az Osztrák Szociáldemokrata Párt parlamenti képviselőjeként futott be országos politkai karriert, és berendezte az Alsóőri Otthont, a falu ma talán legnépszerűbb házát, a múzeumot. A másik nagy szervező személyiség Moór János volt, aki Alsóőrön gondolta ki, majd felsőőri és őriszigeti társaival együtt megalapította az őrvidéki magyarságot országosan képviselő szervezetet, a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületet, a BMKE-t, illetve annak folyóiratát, az Őrséget. Végül – de nem utolsósorban –, Galambos Ferenc Iréneusz atyáról szólok. Galambos Ferenc 1920. október 21-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a budapesti Bencés Gimnáziumban végezte, 1938. augusztus 6-án belépett a bencés rendbe, ahol az Ireneusz szerzetesi nevet kapta. Pannonhalmán, 1943. június 27-én ünnepélyes fogadalmat tett, majd 1944. május 21-én pappá szentelték.

A Szent Gellért Hittudományi és Tanárképző Főiskolán kezdte felsőfokú tanulmányait, és szerezte meg -1944-ben- a magyar-német szakos középiskolai tanári oklevelet. 1944 és 1945 között gyakorló tanár és házgondnok Budapesten, majd 1945-48-ban gimnáziumi tanár és házgondnok Csepelen. 1948 és 1949 között segédlelkész, majd 1949 és 1951 között lelkész Adonyban, 1953-1956-ban gimnáziumi tanár Győrött. 1951 és 1953 között a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián tanult és szerzett teológiai doktorátust.

Az 1956. októberi forradalom után – emlékezetes győri magatartása, a forradalom melletti kiállása, szónoklatai okán, üldözői elől -, Ausztriába menekült. 1956-1957-ben lelkész a traiskircheni menekült táborban, majd 1957 és 1966 között igazgató, utána 1967-1968-ban gimnáziumi tanár Burg Kastl-i magyar gimnáziumban. Posztgraduális tanulmányokat végzett 1966-67 között az Institutum Liturgicumon Rómában, továbbá 1968-69 között az Egyesült Államokban és Kanadában. 1969 és 1981 között hittanár Felsőlövőn (Oberschützen) és magyar lelkész Felsőőrött (Oberwart), 1977 és 2002 között plébános Alsóőrött (Unterwart), közben 1981-1985-ben hittanár a Kereskedelmi Akadémián és a Felsőbb Szakiskolán is Felsőőrött.

Tevékenysége elismeréseként 1989-ben Burgenland Tartomány Érdemrendjét, 199l-ben a magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét kapta meg. 2002-től nyugalomba vonult, Pannonhalmára költözött, ahol beteg rendtársait szorgalmasan látogatva, ápolva teltek el az életének utolsó évei. 2007. április 2-án hunyt el, és a Boldogasszony kápolna kriptájában helyezték el örök nyugalomra.

Három évtizede, amióta Iréneusz atya az Őrvidéken talált otthonra, a Kárpát-medence legkisebb számú magyar nemzeti közössége,, ahogy ő mondta a legmagyarabb falu értékrendjének megtartására költötte életét. Munkáját, szolgálatát olyan környezetben végezte, ahol minden az identitástudat, a megmaradás ellen szól.

Még kisgyermekként ismerhettem meg szüleim Szombathelyi otthonában. Nem feledhetem a vonásait, kisugárzását. Csodálatos és egyben végzetes küldetést választott magának, és olyan harcot, amelynek apró csatái közül sokat nyert és párat elvesztett az évek során, mert esélye sem volt a győzelemre… Örökségét folytatva tudom: „Az ütközetet meg kell nyerni, mert ha nem így lesz, kiapad a forrás, amelyből az alsóőriek történelmi generációi életet merítettek.”

„Amikor Iréneusz atya átvette az alsóőri plébániát, a templom jelképes világának az átalakulása is megkezdődött. Az úgynevezet új népoltár 1993 novemberében készült el, alkotója Reseterits Tamás, akit napjainkban Őrvidék legjobb fafaragójának tartanak. Az oltárt a Csíksomlyón található Szűz Mária-szobor másolata ékesíti, ezt Burgenland püspöke szentelte föl. „Így most a legkeletibb magyar zarándokhely szobra itt van a legnyugatibb magyar településen is” – írta az eseményről 1994 elején ismerőseinek Galambos plébános.  Néhány évvel később Erdélyből Vincze János szászfenesi fafaragó készített székely motívumokkal díszített, úgynevezett nagy húsvéti gyertyatartókat az oltár mellé. A faluba látogatók belépve az alsóőri templomba, megrendülve döbbenek rá a magyarság és katolikussága erejére a Kárpát-medencében: egyazon nyelven ugyanazokat a jelképeket tisztelik a Csángóföldtől a Felső-Őrségig, pedig közöttük több mint ezer kilométer a távolság…”

Emlékeztet Galambos Ferencre a Botlik József szerkesztésében Éger György és Szesztay Ádám által a milleneum évében megjelent „Alsóőr” című monográfia. Galambos atya szobra ma az öreg iskola épülete előtt áll, fogadva a hazatérőt, a kíváncsian érkezőt, a felfedezőt…

A legmagyarabb falu polgármestere magyar, Horváth Józsefnek hívják, és munkája során egyetlen kikötést emleget, mely feltétele minden jövőbeni megnyilvánulásnak – a település érdeke legyen azonos a magyarság érdekeivel. Munkatársaival, vendégeivel szívesen beszél magyarul, gondolatvilága a helyhez és hagyományokhoz kötődő magyar ember lelkületét tükrözi.

Hivatalában a magyaros jelleg és tisztesség, a fegyelem és megbecsültség jegyei köszönnek vissza a képekről, tárgyakról, könyvekről. 2011 augusztusában, államalapító királyunk ünnepéhez kötődve a falu főterén avatja a település címerét, melynek központi alakja az alsóőri nemesi közösség egykori pecsétjén is látható volt

        Az alsóőriek állhatatossága, bátorsága és a magyarsághoz való kötődése jelenik meg a pajzs figurájában és Horváth József tudja, hogy őseinek hagyománya kötelezi őt az értékek védelmére. Tervei között további kulturális és értékmegőrző munkák szerepelnek.

        A múlt ma is aktív őrzője, Horváth József polgármester úr elődje. Szabó Ernő a Seperi, Móri és Galambosi hagyományok életben tartója, tiszteletreméltó korát meghazudtoló aktivitásával vívja ki az őt megismerők szeretetét. És persze áradó szeretetével, az ide érkezők feltétel nélküli elfogadásával. Ő a néprajzi, helytörténeti múzeum vezetője, működtetője, álmodója és szolgálója – mindenese. A tudás és tájékozottság átadásának szorgos felelőse, a szíveslátás tanítója. A tájház őrzője.

        Szerénységével, a mindenkori hitványságot nem tűrő szigorával, és el nem apadó humorával azonnal rabul ejti a látogatóit. Oktat, tanít, magyaráz, aztán a legváratlanabb pillanatban dalra fakad és a figyelmes csönd telepedik az addig nyüzsgő közönség sorai közé.

        Szabó Ernő dalai nem elénekelt népdalok, nem csasztuskák és nem időmúlató nóták. Dokumentumok, korrajzok, több emberöltővel ezelőtti korunk, a virtus és áhitat megjelenítése, öröm és bánat olykor szívbemarkolóan szép melódiái. Hangjának tisztasága, artikulációjának megnyilvánulásai új értelmet adnak az évszázados dalkultúrának. Bartók és Kodály hazájában Szabó Ernő dalait hallgatva, büszke gyönyörűség magyarnak lenni.

        Szabó Ernő a bőr mestere, szíjgyártó, de tudója a burkoló, festő és mázoló mesterségeknek csakúgy, mint a restaurálás, kiállítás-rendezés tudományának; élete korábbi szakaszában elismert közéleti szereplő, Ausztria magyarjainak és magyar szervezeteinek ma is jó barátja, aktív részese. Kapcsolatai túl mutatnak határokon, az Óperencián…

        A múzeum előtt álló telefonról hívható, kerékpárra pattan és mint a szélvész érkezik, hogy bemutathassa a régiek otthonát, a tisztaszobát, a füstös-konyhát, a hagyományos alsóőri viseleteket, a népi bútorok és használati eszközök világát. Számára ismeretlen a passzív tárlatvezetés. Kérdez és provokál, felráz és felemel minden ide érkezőt, olykor abban is hazaszeretetet ébresztve, aki épp csak álmodozni érkezett.  

        Ismeri a régi mesterségeket, tiszteli e mesterségek eszközeit, a kész portékákat, megmutatja a feledésbe merült holmik működését. Ami talán a legfontosabb – senkit nem hagy kétségek között; mert tudja, eleink, őseink ezt érdemlik. Hozzájuk, az itt élt magyarokhoz kell térnünk tanácsért, tudásért, akkor is, ha Alsóőr ma Unterwart; és Unterwart az Osztrák Köztársaság területén találtatik. Ez a hagyománytisztelet a legfontosabb, amit az anyaországból érkezőnek meg kell ismerni, és meg kell érteni!

t

        Az Öreg Iskola és a katolikus plébánia a templom mellett állnak. Úgy, ahogy annak idején Ireneusz megálmodta – hirdetve a hitben, magyarságunkban való összetartozást, az őrzők dolgát, feladatát.

A tanoda szolgálatát Kelemen László, a hívőkét Keresztfalvi Péter látja el. Az egykori tanító és pásztor iránt érzett feltétlen szeretettel fogadták be mindkettőjüket az alsóőri magyarok, a legmagyarabb falu lakói.