HISTÓRIA - II. Sziget

Sziget

Felsőőrhöz közeledvén, jobbra, egy csendes zugban búvik meg Őrisziget. A település névtáblájának magyar fölirata felett a német Siget in der Wart név található, mely ma az egykori őrzők emlékére utal. Három jelentős magyar település – Oberwart, Unterwart és Siget in der Wart őrzi nevében e tisztes hagyományt.

Felsőőr, Alsóőr és Sziget, valamit Felsőpulya – Oberpullendorf - névtábláin pedig jól látható a magyar településnév; mert Burgenlandban e négy település volt képes megőrizni a magyarsága többségét. A négy települést a magyar nyelv mindennapi használata teszi magyarrá, lakói természetesen osztrák állampolgárok. Nyelvükben, hagyományaikban, lelkükben, szívükben még magyarok.  Közéjük érve egyszerre tapasztalható a minden rosszat feledni kész, megbocsájtó krisztusi szeretet, és a bocsánatos kétkedés, mely századok alatt, a fájó kihasználtság érzésétől, a bánó megtűrtségen át vezetett az elfeledettségig. Különös fájdalom ez, csak az értheti, aki magyarnak született, és azóta egyre magyar szeretett volna maradni.

Ők azok, ott az Őrisziget mögötti dombon, az évszázados erdő lombjai alatt, Pathyk, Imrekek, Plankok és a többiek, a temetőben, és igen, ők azok, számolatlan éveket maguk mögött hagyva, az öregek, a még élők, az őrzők, akik vasárnaponként szép ruhába bújva igyekeznek a templomaikba. Az anyaországot tisztelve - lakóitól olykor nem ok nélkül tartva -, büszke önállóságukat hangoztató magyarok ők, akik a Magyarországról érkezők többségének hamiskás álmai miatt váltak kalitkába zárt madárrá.

t

„Egyszer volt, hol nem volt, a Dunán túl, az Óperenciás-tengeren innen, ott, ahol a nap az egyik oldalon fölkel, a másikon meg lemegy, volt egyszer egy kicsi madárka. Ennek a kicsi madárkának aranyból volt a tolla. Ha rásütött a nap, ezernyi színben csillogott, ragyogott, tündöklött, hogy a szem majd belevakult. A szemei gyémántból voltak. Ez a madárka igen kicsi volt, de ha fölszállt a levegőbe, majd elérte az eget. Ott a magasban lebegett egy helyben, mint egy kis pacsirta dalolt, énekelt úgy, hogy majd a szíve beleszakadt. De aztán ahogy az évek múltak, egyre ritkábban repült fel. Nem merte fészkét elhagyni, mert mindig a kicsi fiaira vigyázott. Ott gubbasztott a két kis lábával úgy megkapaszkodott, hogy sem vihar, sem a kányák, meg a tolvaj szarkák sem tudták onnan kirángatni.

Na, de aztán mindig több kánya támadta meg, csípték itt, marták ott. Hát a végén úgy megkopasztották, hogy az aranytollakból még csak mutatóba is alig maradt valami. Mit volt mit tenni, a kicsi madárka elment a bádogoshoz és avval csináltatott új tollakat. Az meg is csinálta, a madárka meg azokat egyenként bearanyozta. De bizony hiába volt az. Akárhogy aranyozta, az bizony már nem ragyogott. Hát hogy is? Nem volt már igazi, meg nehéz is volt. Nem tudott már többé felrepülni, aztán ezután nem is énekelt a magasban. Az már csak a fészkében gubbasztott, abba kapaszkodott. A fiait védte. Aztán hogy a kánya ne csíphesse el őket a levegőben, azokat sem engedte repülni. Így aztán azok azt nem is tanulták meg. Aztán mert nem repültek, nem is énekeltek.

De hiába gubbasztott a fészekben, hiába védte kicsi fiait, azok mindig csak elveszelődtek, mindig kevesebb maradt meg. Aztán ami megmaradt, az sem tudott már repülni, meg a tolla sem ragyogott, a hangjukból meg csak olyan károgásféle lett. Aztán meg, mert lábukkal mindig olyan erősen kapaszkodtak, azok is görcsöt kaptak, elgyöngültek. Az lett a vége, hogy a kicsi aranymadár teljesen elerőtlenedett. Most csak fekszik fészkében, ott vergődik szegényke, de már arra is alig van ereje. Hát bizony az egyre halkabban csipog. A varjak meg mindig elrabolják a kicsinyeit. Hát persze, mert már nem tudja védelmezni őket.

         Az a kicsi nyulacska, amelyik a Dunán túl, az Óperenciás-tengeren innen, ott, ahol, a nap az egyik oldalon fölkel, a másikon meg lemegy, ide-oda futkároz, az mondta ezt el nekem. Hiszem is, nem is, de valami igaz-nak csak kell lenni benne, mert a csipogást már magam is alig hallom.”

t

        Az Aranymadár története Gaál Károly néprajztudós könyvében jelent meg, és ki tudja már miért, a távoli múltból a messzi jövőt mesélte el ékes szavakkal Bába Róza néni. Az oly hűtlen anyaország gondoskodásán, vagy éppen nemtörődömségén múlik itt a perc, az óra és a holnap minden lehetősége. A tisztelet pedig nem szabhat feltételeket, ostoba korlátokat! „Mennyit ér, aki nem tud, csak tudni vél? Mennyit ér, aki korlátok nélkül él?” Nyerges Attila kérdéseire helyes választ kell találnunk…

Őrisziget  a régi lexikonok szerint késő Árpád-kori magyar határőr település, mely eredetileg a közeli Kendszék – Németciklény, Eisenzicken - egyik őrhelye lehetett. Egyes feltételezések szerint a IX. század körül lezajlott „honfoglalás” korában ott volt Árpád vezér fejedelemtársa, Kündü fia Kurszán-kende nyári szállása. Erre utalhat a település régi Kendszék neve is.

A XIV. századig nincs róla írásos anyag, de a XIII. századból ismertek a Szigeti és a Szigeti Zarka családok, melyek valószínűleg itt voltak birtokosok. A Zarkák későbbi ismert lakhelye, Zarkaháza Szombathely közelében, Hermánon épült fel a XIII. század végén. Őriszigetet csak 1352-ben „Zygeth” néven említik először.  

Római katolikus temploma román kori, először 1368-ban említik.

1482-ben lakói nemesi rangot kaptak. A falu 1529-ben és 1532-ben szinte teljesen elpusztult a török háborúk harcaiban. Az 1570-es években terjedt el a reformáció a településen, lakói az evangélikus egyházhoz csatlakoztak, az evangélikus egyházközséget 1785-ben alapították.  

Evangélikus temploma 1792 és 1794 közt épült.  

1910-ben még 333 magyar lakosa volt. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint 223-an vallották magukat magyarnak Őriszigeten.

Hogy a falu magyarság-tudatához, lelkiségéhez közelebb kerüljünk, fel kell idéznünk Teleky Béla, néhai szigeti evangélikus lelkész végrendeletét könyvéből, melyet a magyarsághoz írt 1979-ben:

        „A végrendelet mindig az utolsó akarat kifejezése. Az utolsó akarat az élet folytatására irányul. Továbbadni az erőt, az akaratot, a vagyont. Itt találkozik a szigeti magyar evangélikus gyülekezet és a Magyarországi Evangélikus Egyház akarata, és ez az akarat az élet igenlésében nyilatkozik meg. Legyen élet továbbra is Szigeten!

Ne némuljon el a szó, a magyar szó; legyen továbbra is önálló evangélikus egyházközség, templom, lelkészi szolgálat. Ne némuljanak el a harangok, amelyek Isten dicsőségére és a felebarát szeretetére hívják a gyülekezetet. Ennek a testámentomnak a végrehajtására figyelmeztet ez az írás.

Figyelmeztetés a Magyarországi Evangélikus Egyháznak és figyelmeztetés a Szigeti Evangélikus Gyülekezetnek. Nem vagyunk egyedül. Egymásért felelősek vagyunk. Éljünk bárhol, az anyanyelv összeköt bennünket; a hit elkötelez mindannyiunkat. Ez a végakarat a jövendő. A jövendő az élet. Az élet az Isten akarata.”

Teleki Béla így határozta meg a „munka” lényegét, a feladatot:

„Ami az anyaországban természetes, az anyanyelv használata, az missziói feladat a szétszóródottságban élő magyar evangélikusság körében. Sziget, amelynek múltját és jelenét elevenítem meg munkámban, az egyetlen evangélikus magyarul beszélő gyülekezet Ausztriában. Ennek az egyetlen magyarul beszélő evangélikus gyülekezetnek a fennmaradása, megismertetése, fejlesztése missziói feladat. Munkatársak kerestetnek az anyaországban és külföldön egyaránt, akik ezt a feladatot vállalják. Senki nem bújhat ki ez alól a felelősség alól.  Senki nem mentegetheti magát a körülményekkel, az idegen környezettel. A régi feladat új erővel akar hatni, érvényesülni és megvalósulni, hogy senkit se érhessen vád: megmérettünk és könnyűnek találtattunk!”

        E sorok szigorúsága talán segít, hogy missziói munkára hívjam az Olvasót, legelébb az Őriszigeti temető felső szegletébe, ahol Teleki Béla lelkész nyugszik. Sírja előtt tettem már jómagam is erős fogadalmat, hogy elvállalva a feladatot, nem bújok ki a felelősség alól. Imádkoztam, hogy képes legyek megfelelni a feladatnak. Mert anyanyelvemen, anyaországi magyarként ez a dolgom; ez volna a dolga minden honfitársamnak.

Őrisziget attól szép, hogy nevében, beszélt nyelvében, az ott élők végtelen szeretetében maradt meg mindmáig magyarnak. Büszkesége, viselni e terhet és persze tűrni a megérthetetlent, a szándékos és véletlen elnémetesítés minden gyengeségét és poklát. Aki még soha nem volt ilyen körülmények között magyar, talán nem is értheti igazán – de ez a „büszke gyönyörűség”!

t

        Pathy Ernő Bátyám kilencven esztendős. Egyidős Burgenlanddal. Július a szomorúságot és a kor által megérhető derűt hozta el közénk. Már harmadik éve gyászolja feleségét, akivel minden árral szemben vívta életre szóló harcait. Dolgozott. Nagyon sokat. Ahogy emlékezik, soha nem pihent, és míg Burgenland egyre fejlődött, vele repültek az évek. Huszadikán betöltött kilencvenedik esztendejét csöndes bölcsességgel figyeli. A mostani idők eseményei elszomorítják. Beszél a küzdelmekről, a munkákról, melyek közül legszívesebben a biztosításokról, az emberekkel való gondoskodásról beszél. De szívesen osztja meg háborús élményeit is! És a magyar történelem tanár csak hallgat…

A hivatalos magyar történelem oktatás szerinti agresszor, fasiszta német hadsereg katonája mesél. Csalafintaságról, amivel kicselezte a felszabadító szovjet katonákat. Életben maradt… Amikor meglátja érkező autónkat, elénk siet. Udvarára invitál, amolyan egyszerű úriemberként, igaz szeretettel öleli kedvesemet és engem is. Barátságunk megszületik. Megtisztel, hogy tegezhetem!

        Italt tölt és a szép magyar bor mellett rendületlenül mesél, munkájáról, a biztosítói tevékenységről, szerelmeiről, az Őriszigeti tájról, örökké hű feleségéről és a muzsikáról. Kedvenc hangszerét említi, majd hozzáteszi, Margit halála óta nem hegedült… Felemlegeti a régi bálokat, valódi mulatságokat, az átmuzsikált hétvégeket.

        Aztán a búcsúzás után, már kilépve a kapun, mégis úgy dönt, hogy a barátságunk, szeretetünk okán megmutatja a hangszerek királyát… és sír, sír a hegedű, jajong Madaras Gábor egykori kincse, az Eltörött a hegedűm. Az érzést nehéz könnyek nélkül szavakba önteni. Mert ott, akkor, abban a pillanatban Ernő Bátyám kora, a mostani világ minden gondja a messzeségbe vész… Pathy Ernő játszik, ahogy csak kevesen!

t

        Ernő Bátyámmal átellenben, a két templom közötti takaros ház Gustav Kollmann otthona. Kertkapuján kutyával riogat, kulcs nincs a zárban, ha benyitok, a macskái fogadnak. Aztán Guszti. Remélem, Ő is a barátjának gondol, én lassanként hazatérek hozzá. Az őrvidéki magyar ember szeretetét és barátságát tanulom tőle, meg az ízes szigeti tájszólást.

        Mióta megismerkedtünk, egyfolytában azon töprengek, mióta vártam már, hogy hozzá hasonlóan nyílt, őszinte Ember közelébe kerülhessek. Érdeket, hamisságot nem ismer, ha jó bora, pálinkája van, biztosan megkínál. Faházikójában lassanként megismerem a helyemet, vackomból örömmel hallgatom az Őrvidék híreit. Mert olykor mindennél fontosabb lehet, hogy elpusztul egy fa, hogy a jóbarátja, Gyuszi angol szettert nevelget, hogy a vasárnapi Istentiszteleten épp csak tízen voltak, és a bolhapiac megint csöndes volt. Hihetetlen; ahogy hihetetlen Ernő Bátyám kilencvenedik életéve, úgy az is, hogy Guszti, ez a derék festőmester hamarosan eléri a hatvanadikat – ahogy ő mondja, ha nem vigyáz.

Míg élt, édesanyjára vigyázva tette a dolgát, sokat, szinte mindig dolgozott. Amikor egy alkalommal megcsodálhattam hengereit, melyekkel a hagyományosan míves szobafestés szalonná varázsolja a tisztaszobát, látni véltem valami kimondhatatlan büszkeséget a szemében. Titokban azt reméltem, csak kevesen láthatták a kincseit… csak mi, csak én…

Guszti udvarán mindig rend van. Még a kis faházban is, mindig tisztaság, nyájasság honol. Aki nem ismeri Gusztit, nem gondolhatja, hogy legényember… Ő az, akit jó otthon lelni, aki elém siet a kapuba. Portájára két gólya vigyáz. Télen és nyáron is tele van a fészek… A gazdájuk jó kedélyű ember, aki még ismeri a szíveslátás és a vendégbarátság fogalmát, örömét.

Szemében mindig ott a cinkos mosoly, mindenkihez van jó szava, segít, akinek tud. Csak azt fájlalja, hogy az a fajta anyaország béli kihalt, aki csak úgy jön, olykor hoz…ma mindenki vinni akar! Mégis mosolyog, bár legutóbb ez a derű lehervadt, amikor elmesélte, hogy Szombathelyen becsmérlően utána szóltak, amikor öreg Mercedesével és OW-s osztrák rendszámával a városban közlekedett. Hja, a magyarok irigysége és osztrák-gyűlölete már-már legendás. És ez sajnos nem csak az információszegénység eredménye… Vasfüggöny ez a javából!

Sokadszor, a megbízható jó barát felé – felém fordulva mesél, miként alakult az itt élők élete az elmúlt évtizedekben. 1955-ig az orosz megszállás, majd a kibontakozás, a markáns schilling időszaka. Jót nosztalgiázunk Kreisky Kancellárra emlékezve. Aztán az EU, mely előbb lefékezte, majd visszarabolta mindazt, amit egy derék élet összehordott.

        A Szigeten, Őriszigeten élő emberek egykor zárt közössége az urbanizáció, a közlekedés forradalmi fejlődésével, a helyben végezhető munkák eltűnésével megváltozott. Az egykori rend, mely a szigeti evangélikus fiatalt elzárta a szomszédos Alsóőrön élő katolikus leánytól bizony a múlté. A mai házasságokban egyre gyakoribb, hogy osztrák férfi vesz el magyar nőt, vagy éppen fordítva. És a gyermekek magyarrá nevelése, a magyar megszólalások lehetősége is kiveszőben van.

Magyarul beszélni arról, hogy szép az idő, hogy megérkeztek a fecskék, hogy jó lesz a bortermés, bizony igen kellemes! De az osztatlan telken tűrésre rendelő szolgalmi jogról már minden ausztriai magyar kénytelen németül beszélni!.. 

Guszti morog, amikor a magyarságukban felelős vezetők az egyszerű magyarok körében németül barátkoznak -, de ahogy ő mondja, nem tehetünk semmit, a világ erre tart… Hogy mégis miben reménykednek, nem is tudom. Talán Teleky Béla felelősségre hívó szavában?

t

Kéthetente magyar igével telik meg az evangélikus templom. Az Istentiszteleten Mezmer Ottó lelkész beszél, tanít és bizonyságait osztva hírdet új és új igét. Szavai frissek, aktuálisak. Bezengik az apró templomot. Lassan húsz éve már, hogy feleségével ideköltözött a végtelen messzeségből, a Keleti Kárpátok bérceiről az Őrvidékre.

Enikő és Ottó Brassóból érkeztek. Sváb – csángó őseinek minden elszántságával, tisztaságával kezdett építkezésbe a fiatal lelkész. És persze Teleky örökével… Munkájuk nyomán újjáéledt a közösség, a népdalok újra zengtek-bongtak, a néptánc új értelmet nyert.

Teszi a dolgát. Szinte csak távozni és érkezni látják, dolgossága, a csángó örökség mindörökké tart… A lelkész gyermekeivel és feleségével ma is a község példázata.

A lelkészlak udvarán nyári almát gyűjtögető felesége ma is szívesen mutatja meg a templomot a messziről jövőknek. ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK! Magyarul hirdeti a felirat az érkezőnek: íme hazataláltál megtért vándor, ez az Isten háza Őriszigeten! E templom falai között kéthetente magyar szó hallik, Enikő orgonajátékával magyar dalok zengenek. Csak a hívek fogynak el lassan… a zene örök.

A szomszédos Vasjobbágyiban - ma Jabing -, már csak németül hallható dicséret. Pedig egykor a község felső részét, Kisobbágyit nemesi kiváltságokkal rendelkező magyar kisnemesek lakták. 1910-ben 133, ma alig húsz lakója magyar… 1929-ben az anyák napi ünnepséget még magyarul tartották, de a karácsony ünnepén már németül szólt az ige.

A lelkész mégis e két falu, Vasjobbágyi és Őrisziget közösségeinek erejében hisz, ezért teszi hétről-hétre a dolgát.

t

Olykor útnak eredünk Magyarországról, hogy két-három családdal, régi ismerősökkel, tanítványaimmal megkétszerezzük a vasárnapi alkalmak létszámát. Ilyenkor csendben, az első padban helyet foglaló lelkész mögé ülünk. És persze Ernő Bátyám mellé, aki igaz szeretettel zengi a himnuszokat.

A legegyszerűbb dolog örömet szerezni a szigetieknek. Ezért bátorítok mindenkit, minden páratlan vasárnapon, délelőtt tíztől legyünk együtt az őriszigeti evangélikus templomban! Találkozzunk Mezmer Ottóval és Enikővel, Gustaw Kollmannal, Pathy Ernő Bátyánkkal, Pathy Lajos Bácsival, Plank Józseffel, aki a gyülekezet kurátora és egyben a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület elnöke és persze Grete Telekyvel, Teleky Béla özvegyével, a falu hittan tanítójával, és kis szerencsével Dr. Teleky Béla sebészprofesszorral, a néha lelkész fiával, aki a templom harangját adományozta falujának.

A falu másik templomát sem feledhetem el! Szent László temploma, a katolikus közösség otthona az Árpádkorból származik. 1368-ban említik először az írott emlékek. A templomba lépve a magyar ősvallás emlékeinek képeire révedünk. Rovás írásos jelek, a modern világ számára olykor megfejthetetlen ábrázolások képei borítják a falakat.

t

        Őriszigeten minden évszakban jó sétát tenni. Tavasszal madárdallal, millió pitypanggal hívogat a Szék patak partja, a Liliom utcában asztal és pad invitál, s ha a falutól elbúcsúzva Felsőőr felé vesszük az útirányt, még megállhatunk egy pillanatra Pathy Lajos, a bótos Lajos egykori vegyesboltja előtt. Az ablakban szerény felirat hirdeti, a bolt ma már múzeum, egy gondos őrző keze munkája, egy szorgos élet termése szunnyad a kirakat mögött…

Aki vagy két évtizede is járt már errefelé, jól tudja, az üzlet a falu pezsgő középpontja volt, ahol szinte mindent lehetett kapni. Lajos Bácsi fiában látta a mesterség folytatóját, de a halál közbeszólt…

Feleségét és fiát is elveszítve maradt magára egy nagyszerű műgyűjtő, amatőr muzeológus, néprajzos, avagy egyszerűen az élő lelkiismeret, akinek a mindennapi kapcsolatok olykor értéktelenebbek voltak az elhagyott padlások és kamrák kincseinél.

Aki szerencsés volt, Lajos Bácsival még bejárhatta a tisztaszobát, megcsodálhatta a rengeteg könyvet, térképet, ruhát és minden egyéb polgári és háborúbéli relikviát csakúgy, mint a környék néhai fazekasainak, asztalosainak, kovácsainak míves munkáit.

        E könyv készítésekor a múzeum ablakára fekete homály ereszkedik, odabenn egy nagybeteg ember készül a szigeti erdő felé venni útját, oda, hová a falu másik boltosa már több mint egy éve kiköltözött…

Őriszigeten immár végérvényesen bezár az utolsó bolt, halkul a csend, csak az emlékezetünkben lesz jó újra buados Lajos Bácsi mellé ülni a templomban.  Felszeg és Alszeg még magyarokkal vár, nyelvsziget, a Felső-Őrségre jellemző utcahálózatokkal, valódi utcanevek nélkül.

        A központ az 1965-ben emelt hősi emlékművel, a magyar nevekkel, egy letűnt kor magyarjaival és az elemi iskola a jövő magyarjaival minden Őriszigetre látogató magyarban kitörölhetetlen nyomot hagy. A temető végében nyugszik Varga Jenőke. 1910-ben született és alig egy esztendőt élt. Sírkövét Szombathelyen, a Harkányi u. alatt faragták. Sírján minden évszakban van virág. A sírok közt kakukkfű virít, illatával emlékezni marasztal.